Robibaba!

Hali!

Rámismertek ezen a képen??

1 éves lehetek, göndör-szőke hajjal! A nagyszüleimnél találtam ezt a képet tegnap, miután segítettem a nagymamámnak a szombati bevásárlással.
A lelkem mélyén még ma is ez a mosolygós, kerek pofis kisgyerek vagyok, aki még egy lepkének sem ártana. Sőt, mindig is nagyon érdekelte ezt a kisfiút bármilyen repülő élőlény és tárgy. Az egyik első összefüggő mondatom az volt, hogy "csúnya helikopter, elbújt a fák mögé". Agárdon, ahol a gyermekkorom nyarainak zömét töltöttem.
Azért ha közelebb megyünk a képhez, látunk ennek a gyereknek a szemében egy nagy adag huncutságot is. Sokat rosszalkodtam ám! Apám mindig eldúgta előlem a műszaki cikkeit, mert azokat rendszerint elrontottam. 1989-ben volt már VSH magnónk, ami még Németországban is nagy számnak számított. Robi meg folyamatosan kihúzta a kazettákból a filmet, és örült, hogy sistergő hangot adtak ki, ha összegyűrte őket.
Egyszer legó babákat gyömöszöltem a videólejátszóba,mert a TV-ben akartam látni a legókat, amelyek a kedvenc játékaim voltak.
Milyen egyszerű is volt az élet akkoriban... Az összes csaj hülye volt, ne is foglalkozzunk velük,mert úgy sem tudnak állva pisilni és az ugyebár gáááááz.Amúgy is babáznak és nem szeretem a rózsasínt sem.
Változnak az idők... Szeretem a rózsaszínű ingeket, nem minden csaj hülye, de a legókat már nem gyömöszölöm a videómagnónkba... :-)
Ez a kisfiú kezd lassacskán felnőni, látni az élet kisebb-nagyobb nehézségeit is. A suli, a párkapcsolatok, a pénz teremtés ( nem azt mondom, hogy - munka- rendszeres dolgozás, mert máshogy is lehet pénzhez jutni ebben a mai világban) és ezeknek az összes lehetséges lineáris kombinációját. És végül ott vagyunk mi-saját magunknak. A nagy I betű az angolból, 我 kínaiul, és sorolhatnám még az "én" re használt kifejezéseket.

Lassan véget ér a harmadik évem az egyetemen. És míg egy kedves évfolyamtársnőm, Mariann, közölte velem szombaton a Dokk Café-ban, hogy "az Egyetem fele még úgyis hátra van", arra gondoltam, hogy mindennek, aminek a felén már túl vagyunk, a második fele sokkal gyorsabban fog telni, mint az első fele. Így volt ez Szingapúrban is. Az elején még csak ismerkedtem a helyi szokásokkal, akklimatizálódtam, sokat törődtem az otthoni dolgokkal,mert még foglalkoztattak. Aztán eljött az őszi szünet, Vietnam-Kambodzsa, és amikor hazajöttünk a srácokkal, észre vettünk, hogy: Aj-Jaj, már nem sokár megyünk is haza. Sieze the day, Carpe Diem, és ALL In, mindent bele.

Ki kell használni minden percet, ami rendelkezésünkre áll... És eközben nem szabad elfejelteni, hogy egy elmúlt pillanatot SEMMI nem hozza már vissza. Az úgy történt meg, ahogy alakítottuk magunknak vagy ahogy a sors akarja-akarta. És ezzel semmi baj nincsen, ez az élet menete, emiatt megy tovább a világ.

Meg attól, hogy teszünk érte!

Kellemes hétvégét!